Minden bizonnyal elérkezett a legutolsó, végső bejegyzés a blogra. Annyi mindent kéne most írnom ide, ám nem tudom, meddig jutok. Valahogy februárban kezdtem írni ezt a történetet, talán 7-én, ha jól emlékszem. Az egész egy kósza, érdekes és izgalmas gondolatból szökkent szárba. Meglepő lesz talán, amit megosztok veletek, de ez a gondolat nem volt más, mint a családon belüli erőszak. Nem tudom, hová lennék a sok gondolattól és érzéstől, melyek.

Először kezdem a rosszal, oké? A Tűzön-vízen át sztori teljesen kiégett. Képtelen vagyok megírni, attól függetlenül, hogy még mindig éppen annyira imádom, mint az első nap, mikor kitaláltam. A jó hír az, hogy nem tűnök el, sőt, új bloggal jelentkezem, ahová a novelláimat fogom feltenni, valamint átköltöztetni innen és a Two Birds PUB-ról. Az oldal még kezdetleges állapotban van, nézzétek el nekem, viszont megéri felkukkantani párnaponta.

Farkasordító hideg van - apa hangja kiragad a megfigyelésből, a bőröndöket a fal mellé állítva osztja meg velünk a közérdekű közleményt, majd miután anyától egy lomha biccentést kap reakciónak, el hagyja a házat, s az udvarra sétál. Merre van a gyufa? Apa zihálva lép be a konyhába, kérdését anya felé irányítja, aki túlságosan el van merülve a próbálkozásban, ahhoz, hogy válaszoljon, így apa rám emeli barna szemeit. Jesszusom - kapok mellkasomhoz, aminek következ.

Hűha, ez az utolsó bejegyzés, amit ide írok, úgyhogy próbálok összeszedni minden fontos dolgot, amit még szeretnék elmondani Nektek. Ami azt illeti, lehet, hogy nem fog annyira jól menni, mert éppen most fejeztem be az Epilógus alá írt kommentjeitekre a válasz adást, és még mindig a hatása alatt vagyok. Azért mindent megteszek! Az összes kommentet, az összes kedves szót, az összes nyomot, amit magatok után hagytatok.