Úgy csak könnyebb az élet, ha lebegünk. Faágak közt libben át a szél. S már a messzi határon szökdécsel. Sóhajtom a télnek, miközben. A nap hullámokban ontja rám sugarát. Zöldelő fűben széttaposom álmaim,. Leszakítok egy ibolyát, szélben eleresztem. Zizzen egy levél, csak engem. Engem forgat a láz éjjelenként. Amíg felhők vándorolják körbe az eget.

Utolsó bejegyzés kerül fel a blogra, ami ezzel az apró bejegyzéssel végleg véget ér. Nagyon köszönöm mindazoknak az embereknek, akik végig támogattak a történet megírása közben, mindegyikőtök kincset ér! Sajnáltam, hogy az utolsó fejezet gyakorlatilag értékelés nélkül maradt, de nem kényszerítek senkit semmire, hiszen elsősorban magamnak írok. Örülök, és azt hiszem, egy részem büszke Magamra, amiért egyedi történetet alkottam Ed Sheerannal, és Eleonora Hudsonnal.

Eddig azért nem tudtam mert újfent elromlott a gépem. Itt a legújabb blogom, bár még csak a prológus van fent. Nos igen végül megcsinálta kedves bátyám a gépem de bár ne tette volna most, hát igen ezzel el kell búcsúznom. DE NEM AKAROK! Gyerünk már, csókot! .

Hú, néhány hónapja, mikor megnyitottam a blogot nem hittem volna, hogy idáig eljutok. Nem akarok hoszú litániát zengeni, szerintem benne van minden ebben a fejezetben, amit mondani szeretnék. Köszönöm, hogy velem tartottatok, és remélem, hogy szerettétek olvasni Anna és Alex történetét. És még egyszer köszönöm! Képes lenne ezen valaha túllépni? Nos, ez eléggé lehetetlennek tűnt, és már a gondolattól becsavarodni érezte megát.