Az egész klubban a számomra oly ismerős és fájdalmas dal zengett. Olyan ostoba voltam, az érzelmeimre hallgattam, és most minden hétvégén az a régi emlékkép kísért, amikor először találkoztam vele. Egy dal, egy elcsépelt dal lett a vesztem, s most ugyanaz a dal a védjegyem is. Ironikus, nemde? Itt csak a gazdagok és. Soohee, még öt perc és váltás! Te nekem nem hiányoztál! .

- szólított meg egy ismerős hang, amitől a hátamon felállt a szőr, majd leült egy hozzám közel eső székre. Mi van, mit akarsz? Sóhajtottam fel. Ha megint a joghurtom kell hát tessék, csak kérlek, kerüljük el a felesleges szájtépést. Vagyis elindultam volna, ha nem kapja el Sehun a csuklómat és ránt vissza a helyemre. Durcásan dőltem hátra a székben, karomat a mellkasom előtt összefonva.

Mikor először láttalak, még nem szerettem beléd. A szobában jelenleg egy ember tartózkodott, akinek hollétét tekintetemmel folyton kerestem, s bár nem mindig találtam meg, megnyugvással töltött el az a tudat, hogy Rá mindig számíthattam. Válasza harsány nevetés volt, mely zeneként csilingelt füleim számára.

Sungyeol nagy huppanással ért földet. Jó tizenöt métert zuhanhatott lefelé. Ha esés közben nem próbálja megtartani magát gyökerekkel és végtagjaival, rosszabbul is végz. Dhetett volna egy esetleges törésnél. Sokkal rosszabbul kellett volna végz. Fényt teljesen elzárta a lyukat betömít.

Sokkal korábban indultam el otthonról, mint amennyi idő szükséges lett volna ahhoz, hogy odaérjek abba a kis klubba, ahol minden nap zenélni szoktam. Késő délutántól nagyjából estig szoktam ott tartózkodni, de mivel otthon nincs tennivalóm, majdnem az egész időmet ott töltöm, és hallgatom mások előadását. Ez okból most is vagy egy órával előbb elhagytam kis lakásom, de nem bántam. Kint szép idő volt, így sétálni is kellemes volt.